2009 november 23. | Szerző: F

 

Nemféltékeny!

 

Hidd el, ő semmit nem tud ezekről. Mindig akkor kutatok, ha ő nincs otthon. Ha vele vagyok, ha egymás mellett vagyunk teljesen más a helyzet: megnyugszom.

Tudod milyen érdekes: amikor lett volna rá okom, hogy kutassak, nem tettem, mert bíztam. Most hogy lehet nincs okom rá, kutatok minden után.

Rézi! Neked is a fentebbi rész… fordított helyzetben, fogalmam sincs, de valószínűleg nem lenne jó, még akkor is, ha nem tudnék róla, hogy a párom folyton folyvást ellenőriz, megnéz mindent. Tudod Rézi az a nem mindegy, milyen titok, főleg, ha engem is érint…. az ilyen titkokból bizony nem akarok többet, mert kétszer  pofára esés lett a vége, és még most se hevertem ki. Szeretem, de a sértettség nagyobb bennem, hogy átvágott. Az bosszant leginkább, hogy azt mondta, mindent megkap tőlem, nem érti miért csinálta (ekkor még nálam se volt ez a féltékenység). Én mondtam neki, nem egyszer, hogy tényleg őszintén beszélgessünk el, nem gond, ha fájó dolgokat mondana, csak tudjam, miben hibáztam, hogy változtatni tudjak. Most is még az esik rosszul, hogy azt mondja, nem tudja.. De mit nem tud? Valami oka volt, hogy csinálta, de a mai napig a nem tudomot hallom.. Tudod, felém ezzel azt mutatja, hogy nem vagyok arra érdemes, hogy megossza velem, hogy miért csinálta, és hogy ő nem képes felvállalni a tettei következményét. És ismétlem, ekkor még abszolút, de nem kattantam be, teljesen normális voltam. Nem fordult elő ilyen a családban.

Pár hónapja kezdődött ez a kutatásmánia, szó szerint egyik napról a másik bekattantam.

Nemféltékeny: nagyon kijózanítóan hatott, amit írtál, természetesen nagyon rosszul esett, ahogy először olvastam. Jobban belegondolva…és igen, már beleőrültem a helyzetbe, a helyzetembe.

Megfogadom magamnak, itt és most, hogy semmi turkálás. Ha a gondolatimban is turkálnék a rossz felé, igyekszem elterelni, de nagyon nehéz lesz. Tényleg nem szeretném elveszíteni, és nyilván tegnap nem hívott volna fel, ameddig nem voltam otthon, hogy minden rendben –e, ha nem érdekelném…

Nyilván itt most felmerül a kérdés mindenkiben, hogy biztos nem fogok turkálni? És ha csak azt írom, hogy nem turkáltam? Ennyire nem akarom magam alatt vágni a fát, így is eleget vágtam már, elég volt, belefáradtam. El kéne, hogy engedjem, de úgy érzem, ha elengedem, akkor megint itt állok „lecsupaszítva” és ismét megsebez. Annyira makacs vagyok, és ragaszkodok is a makacsságomhoz.  Tegnap hazajöttem, leültem mellé, nagyon bunkó voltam. Aztán elmentem fürdeni, visszamásztam mellé, és mondtam magamban, hogy ne legyél már ilyen, a makacssággal nem érsz el semmit, tudni kell megbocsátani. Megfogtam a kezét, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam. Ő rám nézett, és annyit mondott, szeretlek. Erre én mit reagáltam? „Inkább nem mondok erre semmit, mert nagyon meg tudnálak bántani.”

Ettől a perctől, semmi turi otthon, se máshol… Nagyon nehéz lesz, biztos vagyok benne, most még érzek erőt magamban ahhoz, hogy ne turkáljak, de a kérdés, hogy pár hónap múlva is bírom –e…

Tegnap este

2009 november 23. | Szerző: F

 

A reggel hogy máshogy kezdődhetett volna, mint átvizsgáltam a laptopját….

Számomra ezek már tényleg olyan dolgok, amiket ha nem csinálnék, beleőrülnék.

Tegnap már írtam, hogy ez a kapcsolat előtt, volt egy férfi. Igazából nem is kapcsolat volt, 2 hónapig tartott, a neten ismertük meg egymást. Mindössze kétszer vagy háromszor találkoztunk, itt jött elő bennem a féltékenység nagyon. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogyan.

Minden kis apró dologra már azt hiszem, hogy a párom megcsal: A függöny miért úgy áll? Miért vágta le a körmét? Miért nem előttem? A telefonja még nem úgy állt, amikor elmentem itthonról.

Eszembe vannak azok a dolgok, hogy addig akár hívhatták is, ameddig én nem voltam itthon, a körmét mindenki akkor vágja, ha már túl hosszú, a függöny, hát arra nem tudok magyarázatot adni.

Minden féltékenységemre van egy válasz az eszemmel, a fejemben, de egyszerűen nem tudok ezekre koncentrálni.

Elgondolkoztam, hogy mennyire bízok magamban: igazából semennyire.

Valószínűleg azért vannak ezek bennem, mert félek, hogy megint megtörténik ugyanaz, mint korábban, és már nem tartom magam elég jónak, hogy biztos én kellek neki, biztos elég jó vagyok.

Viszont mindig, ahogy ezeket felismerem, megint a kérdés: ha már felismertem ezt, hogyan változtassak? Vannak barátaim, akikkel el szoktam járni, ki szoktam mozdulni itthonról. A tegnapi nap nagyon jó volt, leszámítva az estét, mert összevesztünk.

Le se írom, hogy min vesztünk össze, mert én 10 perc alatt gyártottam egy összeesküvés elméletet, és természetesen ahhoz a régi dologhoz jutottam vissza… Annyit kérdeztem, hogy miért kellett? A reakció, nem tudom. Nagyon jó, akkor én tudjam? Azt mondta, nincs rá magyarázat, egyszerűen nem tudja. Mondtam neki, hogy olyan nincs, hogy nem tudom. Túl gyáva ahhoz, hogy elmondja, miért tette? Azt mondta, nem, egyszerűen nem tudja, hogy miért csinálta, és hogy szeret engem. Vacsora után elmentem itthonról egy órát sétálni. 20 perc után hívott, hogy hol vagyok, jól vagyok –e, hol vagyok, kell menni értem? Mondtam, hogy jól vagyok, majd megyek, és valamerre vagyok.

Már az ajtóban várt, amikor nyitottam ki a bejárati ajtót. Mondtam neki, hogy haragszom rá.

És itt most gondolkodok el, hogy nem is rá kéne haragudnom, hanem saját magamra. Elszúrtam egy nagyon jó napot (megint) a féltékenységemmel. Habár egy része nem féltékenység, hanem megtörtént dolog, amit nem tudok megemészteni. Ebből következően indul el a féltékenység, de ha a múltra gondolok, vele kapcsolatban mindig is féltékeny voltam (még olyan természetes féltékenység), de ennyire nem. Az ilyen fokú féltékenység csak a rossz dolog óta van, és a mindent átnézés is.

2009 november 22. | Szerző: F

Sziasztok!

 

Nagyon jól esik, hogy ennyien írtatok.

Bodza! Az előző kapcsolatom, ami se veled se nélküled kapcsolat, és mindössze 2 hónapig tartott, ez idő alatt CSAK kétszer-háromszor találkoztunk. Az ez előtti kapcsolat sokkal hosszabb volt, ezért nem értem, hogy egy ilyen jelentéktelen két hónapos kapcsolatnak sem nevezhető együtt töltött idő, miért váltott ki belőlem ilyeneket…

Ugyanez figyelhető meg most is: teljesen hangulatember lettem (talán az is voltam eddig is), de naponta, sőt akár egy nap többször is a megélem a nagyon fent és a nagyon lent. Most is összevesztünk, nem beszélünk egymással.

Igazából a párom mindig is kíváncsi volt, hogy hogy gyártom az összeesküvés-elméleteket. Elmondtam egyet, amivel kapcsolatban ahhoz a régi történéshez jutottam vissza, ami eléggé fájó és a mai napig nem tudtam megbocsátani, és neki se mondtam, hogy megbocsátottam. Kérdeztem, hogy csak annyit nem értek, miért kellett? Válasz: nem tudom. Ekkor azt gondoltam magamban, ennyit érdemlek, egy nem tudomot. Nagyon jó…. Megint tisztára megalázva érzem magam. Sajnos többet nem tudok írni, holnap majd igen.

2009 november 21. | Szerző: F

 

Kedves Sorstárs!

Nekem elméletileg most már nincs rá alapon, de régen bizony volt 🙁 Akkor még teljesen más voltam, de padlóra küldött rendesen, ami történt, és azóta vagyok ilyen „nem normális”….

Szerintem ez maradt meg olyan mélyen bennem, hogy képtelen vagyok már bízni. De nem akarom őt elveszíteni. Ezért mindenképpen szeretnék magammal valamit kezdeni.

Sokan javasolták már a pozitív gondolkodást, de számomra ez nagyon nehéz volt, amikor mindig itt motoszkál a fejedben, hogy vajon, most mit csinál….

Csiga-biga! Már olyan mélyen belém ivódott, hogy már minden percben azt gondolom, hogy megcsal…

A legdurvább húzásom talán  az volt, hogy szinte egy rakat társkeresőt végig néztem, hogy nincs -e fent…

Nagyon nem jó így élni. Ő ezekről semmit nem tud. Engem emészt belülről…

Elméletileg a féltékenység állítólag az, ha mi magunkban nem bízunk. Én úgy érzem, valamilyen szinten nem bízok magamban, de ilyen durván azért mégse. Vagy ezek szerint mégis? Tudom magamról, hogy szép vagyok, csinos vagyok, egy szeretnivaló nő, de mégis ez van… Annyira akkor még se hihetem magamról, hogy olyan vagyok, mint amit leírtam… pedig tényleg ezt gondolom magamról. Más férfi egyből lecsapna rám, ha Vele vége lenne, tudom jól, mert ígyis van jelentkező, hogy mellette vagyok…

 

Hiába olvastam egy rakat cikket a témáról, hiába olvasok önismereti könyveket, egyik sem segített igazán.

Kilátástalan helyzet?

2009 november 21. | Szerző: F

Sziasztok!

 

Hogy kezdődött? Fogalmam sincs, talán mindig is bennem volt. Egyszerűen betegesen féltékeny vagyok, és már én nem tudom elviselni saját magamat. A partnerem felé nem mutatok ebből semmit, hanem belül őröl fel ez az egész, de olyan szinten, hogy már nem bírom tovább. Kifelé azt mutatom, hogy minden rendben, de belül mintha folyton egy hurrikán tombolna.

Ha akár egy percet is késik, már összeesküvés-elméleteket gyártok, hogy kivel, mit, mikor, mit csinál. Akkor tudnék igazán nyugodt lenni, ha minden másodpercéről tudnék, hogy mit csinál.

Voltak próbálkozásaim, hogy változtassak, de nem ment, lehet nem akartam eléggé?

Számomra a féltékenység már szinte drog: ha a párom nincs itthon átkutatok mindig mindent, mert ha nem csinálnám, beleőrülnék. Soha nem találok semmit, de enélkül már nem tudok élni. Ha tudnám a jelszavát mindenhova, azt is biztos ellenőrizném minden nap, sőt, minden órában.

Egyszerűen elviselhetetlen így az élet számomra. Voltak jobb napok, de mindig visszaesek ebbe az állapotba, amin nem tudom, hogy kéne változtatnom.

Tapasztalatokat várok, olyanokat akik szintén féltékenyek, olyanokat, akik nem féltékenyek, és akik tudnak kiutat ebből. Lehet én már pszichológiai eset vagyok, de arra nincs pénzem. Szerintem, ha felvenném saját magammal a harcot, akkor menne, és ha tényleg elhatároznám, de nagyon nehéz….

 

Amúgy a nevem nem egy F akart lenni, hanem Féltékeny…