2009 december 11. | Szerző: F
Igen, tudunk együtt nevetni.
Én még a kapcsolat elején sok mindenből nem engedtem, de mára már el tudtam fogadni olyan dolgait, amit régen nem. Pont tegnap volt egy szituáció, hogy olyat csinált, amit nem szeretek, és mindig elítéltem ezért. Nem telt el egy fél óra és ugyanazt csináltam, és közben jöttem rá, hogy hoppá, én most mit is csinálok? Ugyanazt, amit ő
Egy időben csak megvetéssel tudtam a páromra nézni. Akár milyen fura, hogy nem miatta, hanem magam miatt, a felfogásom miatt. Olyan dolgait nem tudtam elfogadni, amik természetesek, vagy nem éppen az enyémekkel megegyezőek. Viszont nem szóltam neki, hogy át tudtuk volna beszélni, engem miért zavar, inkább puffogtam magamban, és azt gondoltam, jaj ezzel az emberrel mutatkozzak mások előtt?
Tudom, ez így nagyon erős lehet olvasva, de ez tényleg nem most volt, hanem régebben, amikor kiderült, hogy mit csinált.
Alkalmazkodás: mindketten sokat alkalmazkodtunk. Nekem például ha hisztis napom van, előre szólok neki, hogy most ilyen leszek, ő pedig toleránsabban kezel, sőt, mondta, hogy ő is hisztis lesz, és így már nem leszek egyedül. Megmosolyogtató volt, mikor mondta 🙂 Mégias úgy érzem, ő alkalmozkodik jobban, és én kevésbé. Amióta elkezdtem írni a blogot, már változtattam rajta, de még így is úgy érzem ő a jobban alkalmazkodó.
Egymás kedvére tevés: én vagyok az, aki jobban a másik kedvére akar tenni . mindenben. Érdekes, hogy amit én az alkalmazkodásban nem adok meg, a kedvére tevésbe többet adok bele. Nála viszont az alkalmazkodásnál van így. Ami úgy érzem nem feltétlenül jó, mert mintha néha csak elviselne, és nem mondaná meg, amit valóban szeretne, gondol, érez.
Őszinte leszek: most nagyion nem várok semmit a páromtól. Végülis ez így nem igaz, mert elvárom, hogy monjda el, ha gonjda van és ehhez hasonlók. Ez a fő elvárásom van. Viszont most ezek is valamilyen szinten háttérbe szorultak, hogy elkezdtem magammal foglalkozni, mert azt kutatom, mi az, amit én várok el magamtól, egyrészt magam iránt, és hogy én mit, mennyit akarok adni a másiknak. Érdekes, hogy nem várom már el, hogy ne csaljon meg, mert ez nem rajtam múlik. Tudod miért? Mert az ő döntése, ha megcsal. Amit Nemféltékeny írt, az elég mélyen bennem maradt. Itt jöhetne most a sokak által felmentő okként sorolt dolgok. Arra jöttem rá, hogy a megcsalás olyan, mint a lopás: a lehetőség előttünk van, de rajtunk múlik, hogy élünk e az előttünk álló lehetőséggel, vagy nem..
Úgy érzem a kérés szempontjából van, mit tanulnunk még. Bár érdekelne kérés alatt hogyan érted pontosan, mert gondolom nem úgy, hogy megkérem, hogy hozzon egy bögre teát. Ezek a kis kérések amúgy mindkét fél részéről megvannak, és egyáltalán nem esik nekem nehezemre. Párom helyett nem nyilatkozhatok, de nem az látszik rajta, hogy ne tenné meg szívesen.
Az a jó mindkettőnkben, hogy hamar látszik rajtunk, ha valami nem igazán jó. A párom már úgy érzem jobban ismer engem, mint én őt. A részemről úgy érzem más nézőpontból kéne őt néznem, mert amióta történt az a bizonyos két nagy bibi a kapcsolatunkban csakis az alapján tudok rá tekinteni. Nehez szakadok el attól, hogy ne fordulna az elő. Mint már írtam nem egyszer, nem tudtam még megbocsátani az, ami történt. Ezért is kell most magammal többet törődnöm, hogy megbocsáthassam. Nem is az első nagyobb bibivel van a gond, azt már megbocsátottam. A második nagy bibivel van gond…
Boldogok vagyunk -e? Erre nem tudok határozott igent írni. Boldogabbak vagyunk, mint x héttől ezelőtt. Boldogabb vagyok, mint amikor elindítottam a blogot. A párom észre vette rajtam a változást, én is észre vettem a változást. Tudom, hogy sok változtatás van még vissza, de büszke vagyok magamra, hogy nem turkálok, büszke vagyok magamra, ha rossz gondolataim támadnak, egyből megálljt parancsolok magamnak, és másra gondolok.
2009 december 11. | Szerző: F
Nem igazán tudok mit írni, mert most semmi rossz nincs, amiről írhatnék. Nem turkálok, sehol.
Kicsit rossz a kedvem, ilyen általános rossz kedv. Párom éppen reggelit csinál, elég későn keltünk.
Elkezdtem munkát keresni, de úgy tényleg, komolyan. Küldtem is önéletrajzokat.
Olvasgatok könyveket, önsegítő könyveket. Lehet még később írok, csak mivel párom akármikor bejöhet, így valószínűleg ez gátol meg abban, hogy bármit írjak.
Félni a szeretettől?
2009 december 9. | Szerző: F
Madár!
Köszönöm most is az ajánlásokat.
Nem tervezem a házasságot, nem érzem szükség szerűnek. Írhatnék róla oldalakat, hogy miért nem, van, aki házasságpárti, én nem.
Mit szólna? Szerintem meglepődne! Hogy miért? Azt mondaná, hogy nem érti, hogy egy ilyen szép és okos nő, hogy nem képes bízni magában. Már mondta ezt, nem is egyszer. Tudja a párom, hogy elég népszerű vagyok a férfiak körében. A szépség mulnadó, és nem szeretem, ha a külsőm alapján állítanak be “jó nőnek”. Egy nő nem attól lesz jó nő, hogy szép a külseje, hanem attól, ami a fejében van, illetve a szívében. Ismerjenek meg először, és utána mondjanak véleményt. De persze az emberek (én is), szeretnek külső alapján ítélni, és aki szép kívül, az biztos belül is az, biztos nincsenek problémái, mert, hogy tudna úgy mosolyogni ahogy. Amit már írtam, hogy a környezet felé mást mutatok, mint ami belül van. Nem szoktam kifelé mutatni, ha problémám van, mert az nem tartozik másra.ÉS itt jön az, hogy megint másokra alapozunk, hogy ,ás nehogy megtudja, hogy gondom van. De igazából miért is kéne mással törődni? Ha rossz napom van, és elsírom magam a tömegközlekedésen, az én dolgom, és nagyívben teszek rá, hogy más mit gondol. Ezt csak példakánt hoztam fel. Ebbe a kettőssége könnyen bele lehet roppanni.
Nem könnyű, ez így van. Még nem tudom, hogy fogom megoldani, de valahogy biztosan.
Teganp megint beszélgettünk, érdekes, hogy mostanában eléggé megnyíltam így előtte, csak még azokat nem mondtam el, neki, amit a tükörképemnek.
Szóval tegnap mondtam neki, ahogy egyre közelebb kerülnénk egymáshoz, én átváltok bunkó üzemmódra, mert így nem engedem közel magamhoz. Azon gondolkodtam, hogy tudod, az emberek félnek attól, hogy szeressék őket. Ezért mutatják a nők magukat (akár a férfiak) megtörhetetlennek, hogy mindent kibírnak. Pedig akkor lehet igazán szeretni valakit, ha kimutatja, hogy sérülékeny, hiszen kinek kellene olyan társ, aki olyan, mint egy robot? Emberekből vagyunk, vannak hibáink, és nem kell(ene) folyton az erős oldalunkat mutatni, mert mindenkinek vannak rosszabb időszakai, és ez így természetes. Csak mindenhonnan a tökéletességről hallani (lásd sztráok, címlaplányok), de ez nem létezik. Nem léteznek azok a címlaplányok úgy teljes valójukban, ahogy ott figyelnek a címlapon. Hogy miért? Mert a valóságban nem olyan a bőrük színe, a legvékonyabb modell alakján is alakitanak, meg emelik a melleket, és a többi. És ehhez kapcsolódik, amit én vallok: a Nagy Ő nem létezik. Hogy miért? Mert nincs olyan ember, aki 100%-ban megfelelne nekünk, csak maximum megközelíti azt. Tudom, hogy sokan ezzel nem értenek egyet, nem is kell.
Tegnap óta nem tudom, mi van velem, de tele vagyok érzelemmel a párom iránt. Azt kell tudni rólam, hogy a szeretlek szót nagyon ritkán mondom ki, mert úgy érzem, ha sokszor mondanám, és nekem is sokszor mondanák, értékét veszti. Egy nap alatt kétszer mondtam neki, hogy szeretem, ami nálam nagyon nagy szó, mert eltelnek úgy hónapok, hogy egyszer sem mondom. Hülyén fog hangozni, de fura ez az érzés, mert soha nem éreztem még, amit most a párom iránt érzek, furán jó érzés, illetve nagyon-nagyon jó érzés.
2009 december 7. | Szerző: F
Úgy döntöttem, hogy átnevezem a blogomoat, hiszen a féltékenység belőlem fakad, saját magam váltom ki a gondolkodásommal.
Ezentúl Önmegvalósítás lesz a blog neve, zárójelben mellé kerül a régi név. Miért önmegvalósítás lesz? Egyszerű: mert én nem létezek, nem vagyok egy egész. Van a külvilág felé egy énem, ami azt mutatja, hogy minden rendben, és van egy belső énem, ami sír, toporzékol, és összekuborodik, mint egy kisgyerek. A kettőt szeretném szinkronba hozni, hogy ne kelljen megjátszanom azt, aki vagyok.
Úgy érzem amúgy, nagyon sok ember így él…
Ki szeretném mutatni a párom felé, hogy bizony sérülékeny vagyok, szükségem van rá egy bizonyos szintig. Próbálom mindig tartani magam, és addig tartom magam, maeddig robbanok, mint egy vulkán, és ő nem érti, mi a baj, hiszen semmi jelét nem mutattam, hogy gond lenne.
Hogy mik történtek az elmúlt napokban? Meséltem a páromnak a problémámról, hogy olyan szinten mélyen vannak bennem dolgok, amiken lehet egyedül nem tudok változtatni, és dokira lenne szükségem. Azt mondta, hogy ha úgy gondolom, akkor járjak. Viszont nincs felesleges 10-, 20-, 30 ezer forintunk, hogy most én pszichológushoz járjak.
Mondtam neki, hogy nem tudok elszakadni a régi dolgoktól, és hogy valószínűleg azért ragaszkodok ennyire hozzá, mert akkor végre nekem lenne igazam. Ezt úgy értem, ha megcsalna, ha akármi más olyan rosszat tenne, amit én képzelek össze-vissza, akkor mondhatnám, hogy na látod, én megmondtam! Mondtam neki, hogy már tudatalatt is annyira belém évődött, hogy valahogy mindig úgy alakítom a napjaimat, hogy beleköthessek, mondtam neki azt is, hogy tényleg bármit csinál, azt hiszem megcsal, vagy más nő van a dologban.
Az igazság az, hogy most minden mellékes képzelgésemet félre téve, tényleg úgy érzem, van más nő. A párom még iskolába jár (másod diploma), és szerintem ott megismerkedett valakivel. De lehet ez is alaptalan, és amira azt hiszem, hogy nem a képzelgés beszél belőlem, már az is az.
Egész jól telt ez a pár nap, csak most kezdtem agyalni úgy igazán, eddig nem nagyon gondoltam rá, csak vasárnap, mert akkor beszélt egy nővel telefonon, hogy akkor épségben hazaértek tegnap, vagyis szombaton – ekkor volt iskolában.
Tudom, hogy az élet direkt állít olyan helyzetek elé, amilyenek voltak, mintha “vizsgáztatni” akarna a sors, hogy mennyit változott a felfogásom, a gondolataim, és úgy érzem, hogy már életem végig kapom ezeket a “leckéket”. Remélem érthető, mit szeretnék kifejezni.
Madár!
Köszönöm a könyvajánlást, engem most a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő fogott meg úgy, ahogy írtad, hogy meg kell, hogy fogjon egy könyv.
Úgy jobban belegondolva, tényleg csak most kezdtem úgy igazán nagyon-nagyon agyalni, hogy ideírok, és visszagondolok, mi, hogy volt.
Valamilyen szinten hatalmas nagy elkeseredettség van bennem, mert úgy beszélnék a párommal, elmondanám neki, ami belül van, de valahogy nem megy, valami mindig visszahúz. Pedig tudom, hogy ez segítene.
Tükör előtt már gyakoroltam, mintha neki mondanám, lehet tippelni hányszor sírtam el magam. Nagyon fájó kimondani a tükörképemnek, hogy egy nullának érzem magam, önbizalmam nincs, talán soha nem is volt, és hogy nem érzem magam elég szeretnivalónak, mert miért lehetne engem szeretni, mi szeretni való van bennem. Elmondtam a tükörképemnek úgy, mintha a páromnak mondanám, hogy ha meglátok egy másik nőt, egyből azt gondolom, ő sokkal jobban illene hozzá, mint én, miért is velem van együtt?
Ezek a dolgok az elmúlt pár napban nem jutottak eszembe, csak leírom, hogy ilyen is volt már, hogy beszélgettem magammal, a tükörképemmel.
Rettenetesen türelmetlen vagyok, és túl gyorsan várok változást pedig 20-on akárhány évnyi önmagamat kell megváltoztatnom, ami nem megy egyik napról a másikra…
2009 december 5. | Szerző: F
Nem házasság, “csak” élettársi kapcsolat.
Csernus könyveket olvastam, pedig annak elméletileg nagy hatással kellett volna lennie rám, vagy nem?
Tényleg nagyon elkeseredett vagyok. Ameddig itthon volt, zokogni tudtam volna, most, hogy elment, és ki szerettem volna sírni magam, egy könnycsepp nem jön ki a szememen, és megnyugodtam.
Nem érzem azt, hogy nekem harcolnom kéne bármiért is, még magamért se. Azt hiszem egyszerűen nem érdekel már semmi.
Egész héten azt éltem meg, hogy egyszer nagyon jó volt a hangulatom, másszor pedig nagyon rossz. És nincs kiváltó oka, hogy miért. Vagyis úgy értem, ha “boldog” voltam, nem történt olyan dolog, hogy nagyon jó kedvűnek kellett volna lennem, ha szomorú voltam, akkor se történt olyan, hogy nekem szomorkodnom kellett volna.
2009 december 5. | Szerző: F
Nem bírom már, egyszereűn ki vagyok. Nekem nincs erőm ehhez, hogy harcoljak.
Hogy tudták túlélni azok azt a korszakot, amíg ismét bízni kezdtek a párjukban?
Elfogyott minden erőm az agyalásban, bizalmatlanságban. Kezdem úgy érezni, hogy nem is akarok már bízni benne, és szeretném, ha vége lenne.
Több volt a fájdalom, mint a boldogság….
2009 december 2. | Szerző: F
Olyan süsü vagyok. Mert átgondoltam jobban, akár jó éjszakát is kívánhatott a párom, vagy szép estét, és azt köszönte meg a nő. Amúgy rákérdeztem, hogy összefutottak, mondta, hogy ja, a lépcsőházban.
Lehet a nő rá van állva, vagyis nem lehet, biztos, mert tisztán látszik, de az nem jelenti azt, hogy a párom is rá….
Miért kell mindig rosszat feltételeznem?
2009 december 2. | Szerző: F
Féltékeny vagyok…
A párom most ért haza, és a szomszédjával valami volt, mert egyszerre jöttek, és mielőtt a párom bejött, a nő megköszönt neki valamit, nyitva volt már az ajtó, ezért hallottam, a konyhában ültem. Az én párom meg semmit nem mondott, hogy mi volt, mi van, hogy a nő megköszönt neki valamit. Ha beült volna a kocsiba, akkor szerintem illene tudnom róla, mást nem tudok elképzelni…
Utálom az egészet már, és komolyan írom az lenne a legjobb, ha nem is éreznék semmit, legyek egy érzéketlen ember, nulla érzelemmel.
Az a baj, hogy mindig is gyanakodtam a nőre, mert olyan nyájas a párommal és voltak bizonyos szituk, amikor kimondottan a páromhoz ragaszkodott segítség terén, amiben én is tudtam volna segíteni. A segítségkérése olyan alapvető volt, mint például, hogy adjak neki egy fazekat, amiben főzni tud. Nem ez volt a konkrét szitu, ez csak viszonyítás képpen, hogy ilyen alapvető dolognél is a páromhoz ragaszkodott…
2009 december 2. | Szerző: F
Névtelen!
Igen, én is tudom, hogy min kellene változtatnom. Igyekszek elfoglalni magam egész nap, és lehet munka is lesz kilátásban, sajnos nem merek semmit sem írni, mert általában, ha nagyon beleélem magam, akkor nem lesz belőle semmi.
Arra jöttem rá az elmúlt napokban, hogy: nem is a szívemnek fáj, ami miatt haragszok a páromra, és amit tett, hanem a hiúságomnak, hogy hogy mert ő ilyet tenni velem, és hogy egyáltalán hogy képzelte ezt. Ebből kéne engednem, és nem a hiúságommal nagyra lenni, és hogy most én vagyok a nyeregben, mert neki kéne a talpama nyalnia, hogy kiengeszteljen. Saját magamat kell kiengesztelnem azáltal, hogy megbocsátok neki.
2009 december 19. | Szerző: F
Egyszereűn nem megy, hogy bízzak benne. Nem turkálok, nem nézek meg semmit, egyszerűen nem bízok…
Spontán nem bízok.. ez van. Úgy érzem, ez már bennem váltzoni nem fog. Túl sok energiát fektettem ebbe a kapcsolatba (amikor még jó volt), és úgy érzem, már nincs is több energiám, azt hiszem feladom…
Oldal ajánlása emailben
X