2010 január 21. | Szerző: F |

 

Sziasztok!

 

Klotildmatild (Lilána, nagyon szép neved van), köszönöm a tanácsot, de nem fogok menni. Úgy érzem, amit elvártam, nem féltékenységen alapul, hanem egy teljesen alapvető dolog, ha két ember össz-vissz már több, mint egy héten át, annyira látja egymást, mint mi.

Ma reggel értem haza a munkából, ő majdnem akkor indult, de még picit feküdtünk egymás mellett az ágyban átölelve. Mondtam neki, hogy hiányzik. Mondja, de itt vagyok melletted. Mondtam, hogy tudom, de mostanában keveset vagyunk együtt. Mondta, hogy ő is tudja, és jól magához szorított.

Sajnos a munkaidőnk beosztása eltérő, így van, hogy alig látjuk egymást, annak ellenére, hogy együtt élünk.

Ma szabadnapos vagyok, de ő ugye dolgozik. Holnap én is már dolgozok, este fogok hazaérni. Vacsora, fürdés, és már dőlök is be az ágyba, mert szombaton reggel 7-kor kelünk, hogy ne délután érjünk haza. Hétvégét szintén nem töltjük együtt, mert megyünk haza a családokhoz (külön-külön).

Ha az elejéről kezdted olvasni a blogot: hát igen… nincs több hozzáfűzni valóm.

Érzem magamon, magamban, hogy az első bejegyzésem óta bizony változtattam, ezáltal változtam. Nem nagy dolgokra kell gondolni. De úgy érzem. így sikerülhet. És tudom, hogy menni fog, tudom, hogyha nagyon akarom véghez viszem. Nagyon akarom. Nem véletlenül kezdtem vele.

Nem kell pszichológus. Vagyis jobban belegondolva, lehet, hogy kellene, de már nem a féltékenység legyőzésében, hanem a gyorsabb gyógyulás érdekében. Vgay lehet mélyebben van bennem ez a dolog, mint én hinném? Mert ez is megeshet. Amúgy nem hinném, hogy menni fogok. Tudom, hogy miért vagyok féltékeny, és hajaj messze nem tudtok mindent, de talán jobb is. Fogalmazzunk úgy: valamilyen szinten megérdemlem a mostani állapotomat. Azt kaptam vissza az élettől, amit én is adtam az életnek. Talán egyszer, leírom a kerek történetet, hogy megértsetek teljes mértékben. Vagyis nem is engem kell megérteni, hanem a szituációt.

Messze nem vagyok még “gyógyult”, de elkezdődött valami. Ezt a valamit saját erőből kezdtem el, nem véletlenül született ez a blog, és persze messze nem feledhető el a hozzászólók segítsége. A legnagyobb hatást Nemféltékeny érte el nálam, és persze állandó olvasóm, Madár ellátott jó pár tanáccsal (könyvvel 🙂 )

Írtam egy könyvről, amiben vannak úgy nevezett gyakorlatok. Ott írták, hogy vegyek egy naplót, és írjak fel mindent, szó szerint mindent. Lehet, ha azt elkezdem, a blogírás befejeződik. Még nem döntöttem el pontosan, mert felesleges lenne ide írnom, ha oda is írok. Még meglátom.

Igazából arra gondoltam, hogy tudom, nagyon sok sorstársam van: nő, férfi egyaránt, akik ugyanúgy belül tépelődnek, kattog az agyuk, és nem tudják, hogyan változtassanak. Látva a nézettséget is (nem az elejétől fogva van a látogató számláló, de ugye megvan bejegyzésenként is a nézettség). Talán miattuk folytatom az írást, másolok majd át a naplóból gondolatokat, hogy tudják: ha valamit tényleg igazán akarnak (pl.: a zöld szemű szörny legyőzése, akár fogyás, akár valami új dolog tanulása… folytathatnám a sort a végtelenségig), véghez lehet vinni, legyen az bármi. Akaraterő, és elszántság. Ez a két kulcsszó. Jelenesetemben még a tudatos gondolatelterelés…

Köszönöm, hogy írtatok, maradjatok hű olvasóim továbbra is, és írjatok, hiszen nagyon sokat lehet tanulni egymástól.

Ui.: Azon gondolkodok, hogy nyitok egy főzőblogot…