Kérdések és válaszok, avagy minden rajtunk múlik, de miért ilyen nehéz?

2010 január 12. | Szerző: F |

 Tegnap este már nem volt jó kztünk a hangulat. Érezte, hogy valami nem jó. Már az ágyban feküdtünk, lekapcsolt villanynál, mikor rákérdeztem, fent van -e még. Válaszolt, hogy igen. Felkapcsoltam a lámpát, odafordultam hozzá, és mondtam nek, hogy: az a prooblémám, hogy úgy érzem, annyira bizalmatlan vagyok, hogy nincs értelme együtt lenni. Nem beszéltünk sokat, mert elég késő volt, ő pedig elég fáradt.

Reggel, vagyis úgy kb. fél órája elkezdtem összepakolni a holmimat. Kérdezte, hogy elmegyek, visszakérdeztem, miért maradjak? Erre ő: mert szeretjük egymást, erre én: de nem bízok benned. Errő: magadban bízz, és úgy tudsz bennem is, erre én: már nincs erőm hozzá…Kérdezi, mással másabb lenne, azt mondtam, nem…

Megint mást súg a szívem, mást az eszem: az eszem azt mondja, hogy ha elmegyek, akkor sokkal hamarabb rendbe tudnám hozni magam, meggyógyulnék testileg is. A szívem pedig azt súgja, még egy ilyen férfit nem találsz, és nem szeretném elhagyni.

De jó, hogy nincs még egy “harmadik”, aki osztaná a  “jó” tanácsokat.

Érdekes, hogy a nélküle való életbe sokkal jobban bele tudom képzelni magam, mint az együttlevésben. Rájöttem, hogy miért: egyedül könnnyebb lenne, akkor nem kéne küzdenem senkiért, és semmiért, maximum csak magamért. Most pedig küzdök vele (belül), és küzdök magammal (belül), pedig most is csak magammal kéne bajlódnom, nem vele.

Szerdán megyek dolgozni, már most nincs kedvem, ilyen hangulatban.

Neki se volt ma kedve menni dolgozni, állt, és ölelt, simogatta az arcomat, én szóltam neki, hogy menjen dolgozni, mert elkésik, hát el is fog késni. Igazából az ő részéről azt nem értem, hogy miért csak akkor tud ilyen lenni, ha érzi, elveszít, a hétköznapokon miért nem? És én? Miért nem tudok odaadó lenni, és csak akkor észbe kapni, mikor ez van? Ezt úgy értem, hogy én sem szeretném elveszíteni, és magamban megígérek mindent, hogy így és úgy változtatok, de ez egy hétig, ha kitart… lehetett itt tapasztalni, aki olvasott.

Csinálok egy nagy bögre teát, és … és …. még kérdéses, mi, hogy lesz.

Tegnap ezt az egészet az autóülés váltotta ki, és persze feljött minden régmúlt dolog bennem. Tudom igazából, mi a probléma: túl hamar feladom, és minden erőfeszítés nélkül bízni szeretnék. Úgy érzem, az lenne a legkönnyebb megoldás, ha fognám összepakolnám az összes holmimat, és elmennék. Igaz, ezzel a probléma nem oldódna meg, csak ez lenne az egyszerűbb, ezért választanám ezt.

Madár! Köszönöm a tanácsot, leülök, és átgondolom, de tudom, megint hova lyukadok ki: az ész és a szív is mást mond. Ha a szívemre hallgatok, egy hétig megint minden maga a gyönyör lesz, és kezdődik az egész előről. Ha az eszemre, akkor pedig elveszítem őt, és csalódok magamban, hogy ilyen könnyen feladom. Igaz, most is csalódott vagyok magam miatt, hogy ennyire nincs kitartásom. Tegnapig úgy éreztem nincs erőm, most megint érzek erőt, de vajon meddig tart ki? Igazából tudom is a kérdésemre a választ: ameddig én akarom, addig fog kitartani, mert rajtam múlik minden. Ez így leírva olyan könnyű, de megvalósítani, borzasztó nehéz….