Napi gondok…

2010 január 4. | Szerző: F |

Igazából írni szerettem volna, de valahogy nem tudok mit. Nem valami jó a kedvem, nem tudom, hogy miért. Na jó, tudom? Megint kattognak a kerekeim…

Plusz egy dolog, amit még nem írtam le: amikor volt a nagy beszélgetésünk, a páromnak elmondtam ugye, hogy belenéztem a telefonjába, és volt benne egy nőről kép. Mondta, hogy azért fényképezte le a nőt ,mert jóban vannak, és mivel a nő lefényképezte a kocsiját, ezért cserébe ő meg a nőt fényképezte le. Hát nem kedves?…

Van nekem is férfi barátom (náluk szilvesztereztünk, házi buli volt, a férfinek van párja, nagyon imádnivaló), viszont azért nem tudom elfogadni, hogy a párom nőkkel barátkozzon, mert tudom, hogy ő nem képes barátkozás szinten megállni, mert ugyanaz lenne, amivel kétszer sikerült megbántania, nem kicsit. Szeretnék hinni abban, hogy képes barátként kezelni egy lányt, de sajnos az eddig tapasztaltak nem ezt mutatták…Ezen kellene valahogy változtatnom, mert sajnos, ha a párom egy nőnemű egyeddel bájcsevelyt folytat, egyből rosszra gondolok.

Ugye milyen nehéz hinni újból, hogy nem fog előfordulni ugyanaz, amit “sikerült” megtapasztalni? Rettentő nehéz abban hinni, hogy nem fordul elő megint, és itt van a gondolat minden nap a fejemben… miért kell ezzel együtt  élnem? Miért nem tudom csak úgy kiseperni ezt a gondolatot a fejemből??? Szeretném megérteni, miért tette, talán úgy könnyebb lenne, de ő se tudja, miért tette…. átmegyek a szomszéd nénihez, mert ő biztos tudja…

Kicsit felhergeltem magam, és megint dühös lettem, és megint sírok, ha visszagondolok az egészre, kétszer fordult elő, KÉTSZER!!!! Ez nem hinném, hogy csak baki lenne, mert ha egyszer előfordul…. és az elős után jöttek az ígéretek… mondtam is neki, hoigy inkább ne ígérjen, ha nem tudja betartani…

Amúgy azt vettem észre, hogy a másodikat teljesen másképp kezeltem, mint az előzőt. Az első esetnél, bőgtem és üvöltöttem vele a telefonba, majdhogynem elküldtem a picsába,  elnézést a kifejezésért, de tényleg így volt. Akkor nagyon haragudtam. A másodiknál csak egy levelet hagytam, és elmentem. Amikor hívott, akkor pedig próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, persze nem sok sikerrel ment, de mégis jobb volt, mint az elsőnél: nem volt bőgés, a hangomat is sikerült a minimálsira lecsökkenteni. Aztán amikor találkoztunk, és visszajöttünk, akkor nem beszéltem, csak bámultam magam elé, és halkan sírtam mellette, ő pedig egyfolytában törölte le a könnyeimet az arcomról. Az utolsó azt hiszem nagyobb hatással volt rá, mint a telefonba ordibálós. Másképp viselkedett teljesen, tényleg azt láttam rajta, hogy nagyon sajnálja az egészet. A férfiak nem szeretik a hisztit, ez tényleg így van.

Olyan nehéz felidézni ezt, és újból átélni, de valószínűleg itt van a kutya elásva, mert el szeretném érni, hogy ne nagy fájdalmak közepette emlékezzek vissza erre, hanem úgy, hogy igen, voltak gondok, de megoldottuk őket. Sajnos, ez még most nem megy.