2009 december 11. | Szerző: F |

 

 Igen, tudunk együtt nevetni.

Én még a kapcsolat elején sok mindenből nem engedtem, de mára már el tudtam fogadni olyan dolgait, amit régen nem. Pont tegnap volt egy szituáció, hogy olyat csinált, amit nem szeretek, és mindig elítéltem ezért. Nem telt el egy fél óra és ugyanazt csináltam, és közben jöttem rá, hogy hoppá, én most mit is csinálok? Ugyanazt, amit ő

Egy időben csak megvetéssel tudtam a páromra nézni. Akár milyen fura, hogy nem miatta, hanem magam miatt, a felfogásom miatt. Olyan dolgait nem tudtam elfogadni, amik természetesek, vagy nem éppen az enyémekkel megegyezőek. Viszont nem szóltam neki, hogy át tudtuk volna beszélni, engem miért zavar, inkább puffogtam magamban, és azt gondoltam, jaj ezzel az emberrel mutatkozzak mások előtt?

Tudom, ez így nagyon erős lehet olvasva, de ez tényleg nem most volt, hanem régebben, amikor kiderült, hogy mit csinált.

Alkalmazkodás: mindketten sokat alkalmazkodtunk. Nekem például ha hisztis napom van, előre szólok neki, hogy most ilyen leszek, ő pedig toleránsabban kezel, sőt, mondta, hogy ő is hisztis lesz, és így már nem leszek egyedül. Megmosolyogtató volt, mikor mondta 🙂 Mégias úgy érzem, ő alkalmozkodik jobban, és én kevésbé. Amióta elkezdtem írni a blogot, már változtattam rajta, de még így is úgy érzem ő a jobban alkalmazkodó.

Egymás kedvére tevés: én vagyok az, aki jobban a másik kedvére akar tenni . mindenben. Érdekes, hogy amit én az alkalmazkodásban nem adok meg, a kedvére tevésbe többet adok bele. Nála viszont az alkalmazkodásnál van így. Ami úgy érzem nem feltétlenül jó, mert mintha néha csak elviselne, és nem mondaná meg, amit valóban szeretne, gondol, érez.

Őszinte leszek: most nagyion nem várok semmit a páromtól. Végülis ez így nem igaz, mert elvárom, hogy monjda el, ha gonjda van és ehhez hasonlók. Ez a  fő elvárásom van. Viszont most ezek is valamilyen szinten háttérbe szorultak, hogy elkezdtem magammal foglalkozni, mert azt kutatom, mi az, amit én várok el magamtól, egyrészt magam iránt, és hogy én mit, mennyit akarok adni a másiknak. Érdekes, hogy nem várom már el, hogy ne csaljon meg, mert ez nem rajtam múlik. Tudod miért? Mert az ő döntése, ha megcsal. Amit Nemféltékeny írt, az elég mélyen bennem maradt. Itt jöhetne most a sokak által felmentő okként sorolt dolgok. Arra jöttem rá, hogy a megcsalás olyan, mint a lopás: a lehetőség előttünk van, de rajtunk múlik, hogy élünk e az előttünk álló lehetőséggel, vagy nem..

Úgy érzem a kérés szempontjából van, mit tanulnunk még. Bár érdekelne kérés alatt hogyan érted pontosan, mert gondolom nem úgy, hogy megkérem, hogy hozzon egy bögre teát. Ezek a kis kérések amúgy mindkét fél részéről megvannak, és egyáltalán nem esik nekem nehezemre. Párom helyett nem nyilatkozhatok, de nem az látszik rajta, hogy ne tenné meg szívesen.

Az a jó mindkettőnkben, hogy hamar látszik rajtunk, ha valami nem igazán jó. A párom már úgy érzem jobban ismer engem, mint én őt. A részemről úgy érzem más nézőpontból kéne őt néznem, mert amióta történt az a bizonyos két nagy bibi a kapcsolatunkban csakis az alapján tudok rá tekinteni. Nehez szakadok el attól, hogy ne fordulna az elő. Mint már írtam nem egyszer, nem tudtam még megbocsátani az, ami történt. Ezért is kell most magammal többet törődnöm, hogy megbocsáthassam. Nem is az első nagyobb bibivel van a gond, azt már megbocsátottam. A második nagy bibivel van gond…

Boldogok vagyunk -e? Erre nem tudok határozott igent írni. Boldogabbak vagyunk, mint x héttől ezelőtt. Boldogabb vagyok, mint amikor elindítottam a blogot. A párom észre vette rajtam a változást, én is észre vettem a változást. Tudom, hogy sok változtatás van még vissza, de büszke vagyok magamra, hogy nem turkálok, büszke vagyok magamra, ha rossz gondolataim támadnak, egyből megálljt parancsolok magamnak, és másra gondolok.