Úgy döntöttem, hogy átnevezem a blogomoat, hiszen a féltékenység belőlem fakad, saját magam váltom ki a gondolkodásommal.
Ezentúl Önmegvalósítás lesz a blog neve, zárójelben mellé kerül a régi név. Miért önmegvalósítás lesz? Egyszerű: mert én nem létezek, nem vagyok egy egész. Van a külvilág felé egy énem, ami azt mutatja, hogy minden rendben, és van egy belső énem, ami sír, toporzékol, és összekuborodik, mint egy kisgyerek. A kettőt szeretném szinkronba hozni, hogy ne kelljen megjátszanom azt, aki vagyok.
Úgy érzem amúgy, nagyon sok ember így él…
Ki szeretném mutatni a párom felé, hogy bizony sérülékeny vagyok, szükségem van rá egy bizonyos szintig. Próbálom mindig tartani magam, és addig tartom magam, maeddig robbanok, mint egy vulkán, és ő nem érti, mi a baj, hiszen semmi jelét nem mutattam, hogy gond lenne.
Hogy mik történtek az elmúlt napokban? Meséltem a páromnak a problémámról, hogy olyan szinten mélyen vannak bennem dolgok, amiken lehet egyedül nem tudok változtatni, és dokira lenne szükségem. Azt mondta, hogy ha úgy gondolom, akkor járjak. Viszont nincs felesleges 10-, 20-, 30 ezer forintunk, hogy most én pszichológushoz járjak.
Mondtam neki, hogy nem tudok elszakadni a régi dolgoktól, és hogy valószínűleg azért ragaszkodok ennyire hozzá, mert akkor végre nekem lenne igazam. Ezt úgy értem, ha megcsalna, ha akármi más olyan rosszat tenne, amit én képzelek össze-vissza, akkor mondhatnám, hogy na látod, én megmondtam! Mondtam neki, hogy már tudatalatt is annyira belém évődött, hogy valahogy mindig úgy alakítom a napjaimat, hogy beleköthessek, mondtam neki azt is, hogy tényleg bármit csinál, azt hiszem megcsal, vagy más nő van a dologban.
Az igazság az, hogy most minden mellékes képzelgésemet félre téve, tényleg úgy érzem, van más nő. A párom még iskolába jár (másod diploma), és szerintem ott megismerkedett valakivel. De lehet ez is alaptalan, és amira azt hiszem, hogy nem a képzelgés beszél belőlem, már az is az.
Egész jól telt ez a pár nap, csak most kezdtem agyalni úgy igazán, eddig nem nagyon gondoltam rá, csak vasárnap, mert akkor beszélt egy nővel telefonon, hogy akkor épségben hazaértek tegnap, vagyis szombaton – ekkor volt iskolában.
Tudom, hogy az élet direkt állít olyan helyzetek elé, amilyenek voltak, mintha “vizsgáztatni” akarna a sors, hogy mennyit változott a felfogásom, a gondolataim, és úgy érzem, hogy már életem végig kapom ezeket a “leckéket”. Remélem érthető, mit szeretnék kifejezni.
Madár!
Köszönöm a könyvajánlást, engem most a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő fogott meg úgy, ahogy írtad, hogy meg kell, hogy fogjon egy könyv.
Úgy jobban belegondolva, tényleg csak most kezdtem úgy igazán nagyon-nagyon agyalni, hogy ideírok, és visszagondolok, mi, hogy volt.
Valamilyen szinten hatalmas nagy elkeseredettség van bennem, mert úgy beszélnék a párommal, elmondanám neki, ami belül van, de valahogy nem megy, valami mindig visszahúz. Pedig tudom, hogy ez segítene.
Tükör előtt már gyakoroltam, mintha neki mondanám, lehet tippelni hányszor sírtam el magam. Nagyon fájó kimondani a tükörképemnek, hogy egy nullának érzem magam, önbizalmam nincs, talán soha nem is volt, és hogy nem érzem magam elég szeretnivalónak, mert miért lehetne engem szeretni, mi szeretni való van bennem. Elmondtam a tükörképemnek úgy, mintha a páromnak mondanám, hogy ha meglátok egy másik nőt, egyből azt gondolom, ő sokkal jobban illene hozzá, mint én, miért is velem van együtt?
Ezek a dolgok az elmúlt pár napban nem jutottak eszembe, csak leírom, hogy ilyen is volt már, hogy beszélgettem magammal, a tükörképemmel.
Rettenetesen türelmetlen vagyok, és túl gyorsan várok változást pedig 20-on akárhány évnyi önmagamat kell megváltoztatnom, ami nem megy egyik napról a másikra…