Kiegészítés: mondtam neki, hogy igyekszek bízni, de nagyon nehéz. Azt mondta, hogy tudja, hogy ő rontotta el, és hogy hülye volt. Mondtam neki, hogy az a legnagyobb bajom, hogy szerinte nincs rá magyarázat, vagyis az a szokásos „nem tudom”. Nem tudtam mást csinálni, elmosolyogtam magam, és mondtam, hogy de olyan nincs. Ő is mosolygott, amikor én is. Aztán ismét komolyra váltva: Mondta, hogy tényleg nem tudja, miért tette. Feljött a szó a régebbi dolgokról és abban az időben, nagyon se veled se nélküled kapcsolatunk volt, és mondta, hogy ez volt benne, és akkor eléggé haragudott rám. Azt válaszoltam neki, hogy akkor a harag és a düh feljogosítja a jövőben bármire? Őszinte leszek: már nem emlékszem mit válaszolt, mert elég késő volt, és mindketten már igencsak álom közeli állapotban voltunk. De nyilván nem olyat, amibe bele tudtam volna kötni, mert arra biztos emlékeznék.
Most hol is vagyunk? Ott, hogy:
1. Bánja a bűnét, és igen, valóban többször nem fog előfordulni (a kételkedő oldalam szerint: mi van, ha csak mondja, hogy bánja, és csak azért mondja, hogy kiengeszteljen?)
2. Tényleg szeret, mert igaz tele vagyok hibákkal, de ő ennek ellenére elfogad (kételkedő oldal: mi van, ha csak azért van mellettem, mert van kihez hazajönni, van, aki mos, főz, vasal rá…megszokás?)
3. Nem tudná magát így megjátszani, nem érne úgy hozzám, nem nézne úgy rám, és nem bújna úgy, ahogy szokott (kételkedő oldal: sok dolgot olvastam már, akármi megeshet…)
Én ugyanilyen vagyok az életben is. Mindig, ha valami jót feltételeznék magamról, vagy a páromról, a kapcsolatunkról, jön a kételkedő oldal, és megkérdőjelez mindent. Olyan jól elsajátítottam már ezt, hogy azt se tudom mióta élek így.
A mai napra a feladatom az lesz, hogy: munkát keresek, nem bírom már a bezártságot, nem foglalom le magam eléggé, nincs életem egyszerűen, csak vegetálok a négy fal között.
Meglátom, hogy zárul a mai nap, és akkor jöhet egy újabb feladat…