2009 november 23. | Szerző: F |
Nemféltékeny!
Hidd el, ő semmit nem tud ezekről. Mindig akkor kutatok, ha ő nincs otthon. Ha vele vagyok, ha egymás mellett vagyunk teljesen más a helyzet: megnyugszom.
Tudod milyen érdekes: amikor lett volna rá okom, hogy kutassak, nem tettem, mert bíztam. Most hogy lehet nincs okom rá, kutatok minden után.
Rézi! Neked is a fentebbi rész… fordított helyzetben, fogalmam sincs, de valószínűleg nem lenne jó, még akkor is, ha nem tudnék róla, hogy a párom folyton folyvást ellenőriz, megnéz mindent. Tudod Rézi az a nem mindegy, milyen titok, főleg, ha engem is érint…. az ilyen titkokból bizony nem akarok többet, mert kétszer pofára esés lett a vége, és még most se hevertem ki. Szeretem, de a sértettség nagyobb bennem, hogy átvágott. Az bosszant leginkább, hogy azt mondta, mindent megkap tőlem, nem érti miért csinálta (ekkor még nálam se volt ez a féltékenység). Én mondtam neki, nem egyszer, hogy tényleg őszintén beszélgessünk el, nem gond, ha fájó dolgokat mondana, csak tudjam, miben hibáztam, hogy változtatni tudjak. Most is még az esik rosszul, hogy azt mondja, nem tudja.. De mit nem tud? Valami oka volt, hogy csinálta, de a mai napig a nem tudomot hallom.. Tudod, felém ezzel azt mutatja, hogy nem vagyok arra érdemes, hogy megossza velem, hogy miért csinálta, és hogy ő nem képes felvállalni a tettei következményét. És ismétlem, ekkor még abszolút, de nem kattantam be, teljesen normális voltam. Nem fordult elő ilyen a családban.
Pár hónapja kezdődött ez a kutatásmánia, szó szerint egyik napról a másik bekattantam.
Nemféltékeny: nagyon kijózanítóan hatott, amit írtál, természetesen nagyon rosszul esett, ahogy először olvastam. Jobban belegondolva…és igen, már beleőrültem a helyzetbe, a helyzetembe.
Megfogadom magamnak, itt és most, hogy semmi turkálás. Ha a gondolatimban is turkálnék a rossz felé, igyekszem elterelni, de nagyon nehéz lesz. Tényleg nem szeretném elveszíteni, és nyilván tegnap nem hívott volna fel, ameddig nem voltam otthon, hogy minden rendben –e, ha nem érdekelném…
Nyilván itt most felmerül a kérdés mindenkiben, hogy biztos nem fogok turkálni? És ha csak azt írom, hogy nem turkáltam? Ennyire nem akarom magam alatt vágni a fát, így is eleget vágtam már, elég volt, belefáradtam. El kéne, hogy engedjem, de úgy érzem, ha elengedem, akkor megint itt állok „lecsupaszítva” és ismét megsebez. Annyira makacs vagyok, és ragaszkodok is a makacsságomhoz. Tegnap hazajöttem, leültem mellé, nagyon bunkó voltam. Aztán elmentem fürdeni, visszamásztam mellé, és mondtam magamban, hogy ne legyél már ilyen, a makacssággal nem érsz el semmit, tudni kell megbocsátani. Megfogtam a kezét, megsimogattam az arcát, és megcsókoltam. Ő rám nézett, és annyit mondott, szeretlek. Erre én mit reagáltam? „Inkább nem mondok erre semmit, mert nagyon meg tudnálak bántani.”
Ettől a perctől, semmi turi otthon, se máshol… Nagyon nehéz lesz, biztos vagyok benne, most még érzek erőt magamban ahhoz, hogy ne turkáljak, de a kérdés, hogy pár hónap múlva is bírom –e…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Jó lenne, ha segíthetnék. Még ha kissé bárdolatlan kommentekkel is….
Nem lehet, emberileg, lelkileg, még testileg sem lehet úgy élni, hogy folyton rágod magadat. Ennek a vége vagy a mosolygó vagy szakítás, vagy egy fasza kis rák lesz.
Élj. Élj, mert ez az egyetlen életed és ha ezt lassú öngyilkossággal töltöd, akkor a végén nagyon fogod sajnálni ezeket az ecetbe és epébe pácolt napokat.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy együtt éljük le az éveinket valakivel, mégis valójában egyedül vagyunk. A többiek csak mellékszereplők a nagy színdarabban. A főszerepet mindenki maga játszsa. El kell határozni, hogy nem érdekel, hogy a másik szereplő mit csinál, mikor nincs fent melletted a színpadon, mikor nincs jelenése. Az az egy számít, hogy mikor a jelenete van, hibátlanul vigye a szerepet. Csak az számít, hogy azok a pillanatok, órák, napok, évek, amikor fizikailag is együtt vagytok, az milyen minőségű.
A te életed szempontjából lényegtelen, hogy ő erkölcstelken, hazug, gyáva-e a hátad mögött. Azzal számoljon el ő maga. TE a magad tetteiért tartozol felelősséggel. De azokért száz százalékosan felelős vagy. És nem mások előtt, hanem magad előtt.
Ezért mondom, hogy kicsit elfeledve a szokásos megítélését a megcsalásnak: ne foglalkozz vele, mert nem a te ügyed. AZ az Ő élete, az ő kérdései, az ő válaszai.
A te kérdésed az, hogy TE ÍGY SZERETED-E MAGADAT?!
Gondolom, nem, hiszen nem aláznád meg magadat saját magad előtt.
Az is lehet, hogy valamiféle függés ez. mint a drog, meg a pia. Tudod, hogy rossz, nem szabad, de akkor szabadulsz fel, mikor csinálod. Akkor viszont jó, mert ez kémia. Le lehet jönni róla, mint minden függőségről.
Próbálj másikat ügyet találni, ami hasznos, és amire erőszakkal rá tudod magadat kattantani. Könnyebb lesz leállni a másikról.
Ja, és még valami. Írod, tegnap este kétszer is a képére másztál. Egyszer mikor elrobogtál (a saját hülyeségedtől feltüzelve), aztán mikor azt mondja, szeret, te meg “„Inkább nem mondok erre semmit, mert nagyon meg tudnálak bántani.””
Ezek után még mindig állítod, hogy ebből nem vesz észre semmit????
És hogy ne írjak még egy kommentet.
Én is voltam megcsaló. Nem buktam, de csaltam. És MÁIG NEM TUDOM, HOGY MIÉRT????!!!! Tudnék mondani szubjektív faszságokat, hogy “úgy éreztem'”, meg “rosszul esett”, meg ezernyi hülye blabla….De hiába. Egyszerűen csak megtörtént. Nincs (a magam számára sincs) magyarázat. Bár ettől függetlenül én magam tudom, hogy soha többet ilyen helyzetbe nem hozom magamat és a páromat sem. Mert annyira abszurd és méltatlan volt. De nem tudom, hogyan is keveredhettem bele… Fogadd el, hogy van ilyen. És azt is, hogy tanulhat belőle az ember, ha a társa valóban fontos neki.